Jó pár hétig maradtam a barlangban, kétségek közt őrlődve. Személyiségem emberi fele azt akarta, hogy menjek vissza Rénóhoz, és maradjak is vele. A másik, mely azóta szólt bele a gondolataimba, mióta először átváltoztam, viszont ellenkezett. Ha a szerelemnek szentelem az életem, a világot elözönli a gonosz. Viszont nagyon jól tudtam, hogyha beteljesítem a sorsom, nemsokára az emberi részem teljesen eltűnik, s már csak a puszta energia marad, ami összetartja a testem, és talán még a világot is irányítaná.

Végül meghoztam a döntésem. Kínkeservesen, de elfogadtam a rám váró megpróbáltatásokat. Mit ér a szerelem, ha a világ elpusztul? De nem tudtam teljesen lemondani az életről. Annyit megengedtem magamnak, hogy egy kis időt vele tölthessek.

Eredeti alakomban szinte lehetetlen lett volna az utazás, még a barlangból se jutottam volna ki. Így hát kénytelen-kelletlen átadtam az irányítást az erőmnek. És ezúttal valahogy mintha én is irányítottam volna, és nem az engem. Talán azért, mert már nem ellenkeztem.

Valahogy tudtam, hol keressem. Tanácsom ellenére visszament a házához, és újraépítette, ezúttal minden gonosz védővarázs nélkül. A mostani varázslatokat egyszerű volt megtörnöm, bár egy átlagos mágust biztos megöltek volna. Az ajtónál megálltam. Kopogásra emeltem a kezem, de az ajtó magától kinyílt. Beléptem a házba, de nem láttam senkit. Tudtam viszont, hogy Rénó a szobájában van. Éreztem az auráját.

Ijedten pillantott fel, ahogy beléptem. Aztán elmosolyodott. Őszinte, tiszta mosoly volt ez, ami viszont valahogy nem illett a vonásaihoz. Nem viszonoztam a gesztust. Ebben az állapotomban képtelen voltam érzelmeimet kimutatni.

- Hát visszajöttél. – jegyezte meg vidáman.

- Igen. – bólintottam. – De csak azért, hogy elbúcsúzzak.

Eredeti tervem, hogy maradok vele egy kis ideig, ebben az állapotomban már nem tűnt fontosnak.

- Szóval mégiscsak elpusztítod a gonoszt? – kérdezte fintorogva, és a boldogság elillant még a közeléből is.

- Nem. Helyreállítom az egyensúlyt.

Hitetlenkedve felpillantott.

- Rájöttél, hogy nem élhetnek a jók gonoszak nélkül?

- Egyik sem érdemli meg az életet. – mondtam, és éreztem, ahogy a másik tudat folyamatosan átveszi az irányítást. – Csupán, mint már említettem, nem kívánok gyilkossá válni.

- És akkor mégis hogyan akarod helyreállítani az egyensúlyt?

- Egyszerűen. Minden ember lelkében kiegyensúlyozom a jót és a gonoszt, hogy mindenki semlegessé váljon.

- De hát ez lehetetlen!

- Egyáltalán nem. Most pedig, indulok. Sajnálom, de nem találkozhatunk többet. Minden jót!

Azzal, ügyet sem vetve arra, hogy elvileg ezt nem lehetne, eltűntem a szobából, és már apám kastélyánál is voltam. Fölnéztem a legmagasabb toronyra, és elfintorodtam. Nem épp tökéletes, de a célnak megteszi.

Nem érdekelt Alex kérdezősködése, ahogy haladtam fel a lépcsőkön. Megpróbált ugyan megállítani, de ezt eléggé meg is bánta. Nem túl kellemes, ha az ember vagy ötszáz lépcsőt gurul lefelé. Persze vigyáztam arra, hogy túlélje.

A legmagasabb torony tetejére másztam fel. Más embernek nehezére esett volna egyensúlyozni, de én biztosan álltam a lábamon. Jobban mondva, leginkább lebegtem. Széttártam a kezeimet, mire körülöttem forogni kezdett a szél. Behunytam a szemem, és koncentráltam a feladatomra. Éreztem, ahogy az energia keresztüláramlik a testemen, majd kitör, és elárasztja a világot. Először a kastélyt, apám lelkét, majd a környező vidékeket. Folyamatosan áramlott ki belőlem az erő.

Aztán valami elterelte a figyelmem. Méghozzá egy repülő alak, aki szabályosan nekem ütközött, majdhogynem a vesztemet okozva. De a varázserőm megmentett az eséstől, és a körülöttem levő szél jó messzire elsodorta az illetőt. De sikerült a terve. A varázslat abbamaradt. Rápillantottam, és elakadt a lélegzetem. Rénó volt az.

- Mit képzelsz? Nem állíthatsz meg. – vetettem oda neki.

- Dehogynem. Mert ha megteszed, én elveszítelek téged.

- Hamar kihevered. – válaszoltam érzéketlenül, majd egy intéssel eltüntettem a közelből.

Újból nekikezdtem a varázslatnak. Viszont emberi részem tiltakozni kezdett. Elfojtottam. Most már nem állhattam meg. Egy emberért nem adhattam fel az egész világot. Az erő újból kitört belőlem, és ezúttal nem állított meg senki.

Az egész világon végigsöpört a gyógyító energia. És mikor már minden egyes élőlény lelke egyensúlyban volt, a varázslat megszakadt, és én éreztem, hogy elhagy minden erőm. Az összes varázserőm elveszett. Visszaváltoztam eredeti formámba, ami viszont itt azt jelentette, hogy nem tudtam többé koncentrálás nélkül megmaradni a torony tetején. Márpedig most képtelen voltam bármire is koncentrálni.

Túlságosan fáradt voltam. Egy ideig még próbálkoztam a fentmardással, majd elengedtem magam, és ájultam zuhantam le a mélybe.

//És most eljött az idő, hogy magatok fejezzétek be a történetet. *gonosz vigyor*//