Megérkezünk a házamhoz, s rögtön belököm az ajtón a kölyköt. Túl sok bosszúságot álltam ki miatta. Ha nem ragaszkodott volna annyira a szerelméhez, már rég a Roxfortban lennénk hármasban, és Helga még mindig… nem, erre nem is szabad gondolnom.

- Ülj le, Potter! Tisztázom a játékszabályokat. A kanapén fogsz aludni, nem teheted ki a lábad innen egy percre sem, mert onnantól kezdve nem vállalom érted a felelősséget. Engem semmiképpen nem zavarhatsz, ha mégis megtennéd, repülsz a házamból, érthető? Semmilyen dolgomhoz nem nyúlhatsz, a szobám számodra tabu. Nem szeretnék beszélgetni veled, úgyhogy jobban teszed, ha csendben meghúzódsz a napokban. Őszintén szólva, ha rajtam múlna, ott hagytalak volna a Nagyúrnak játékszernek.

- És miért nem tette?

- Mert irtózatos nagy szerencsédre Helga kedvelt téged, és az utolsó pillanatban megkért rá, hogy vigyázzak az értéktelen kis életedre. Elhiheted, nem szívesen fogadtalak be ide, de érte… - itt elhallgatok, nem tudok így beszélni róla, egyszerűen nem megy.

- Professzor úr, sajnálom őt, én is nagyon megkedveltem, és tudom, hogy önnek sokkal fontosabb volt, de…

- Ne beszélj róla! – üvöltöm az ostoba könyök képébe. – Nem érdemli meg, hogy méltatlan szádon kiejts akár egyetlen szót is róla. Csakhogy tudd, ha te nem lennél, még mindig élne!

- És maga még mindig vele lehetne – a kölyök vészesen nyugodt a körülményekhez képest. Persze, hiszen neki nem jelentett semmit. – Tudom, hogy szerette, szereti őt, de értse meg, hogy elment, és a gorombaságával már nem hozhatja vissza.

- Fogd be a szád, mert rövid úton a temetőben találod magad, kedves Potter.

- Tudom, hogy fáj – a kölyök láthatóan nem bírja abbahagyni a fecsegést. Nem csodálom, az apja is ilyen volt. – Nekem is fáj, hiszen régóta ismerem őt, és a barátom volt, de értse meg, elment, nincs tovább.

- Ugyan, Potter, ha a barátod lett volna, nem így kezelnéd a helyzetet. Láttam, hogy fogadtad Granger és Weasley halálát, Dumbledore-ért is majd meghaltál, de érte még egy jó szót se mondtál. Most pedig fogd be a szád, vagy takarodj a házamból! Az egyik a halálodat hozza magával, úgyhogy szerintem kezdd el használni azt a dolgot, amivel eddig nem rendelkeztél, egyszóval az eszedet! A szobámban leszek, csak akkor zavarj, ha életveszélyes dologról van szó!

Azzal otthagyom őt, és befészkelem magam a szobámba. Minden olyan sötét, és olyan lehangoló ez a szoba. Ő se szerette sosem, pedig volt alkalma megszokni. Azt hiszem, változtatni kellene rajta, hisz ő is így akarná. Egy pálcaintéssel vidámabb hangulatot kölcsönzök a szobának, de a lelkemben még mindig óriási vihar dúl.

Soha nem mondtam meg neki, hogy mit érzek, soha nem mondtam ki azt a szót, hogy szeretlek, ő mégis elfogadott, minden hibámmal együtt, mindig mellettem állt, ha szükségem volt rá, és a létezése árán mentett meg engem. Egyszerűen nem hiszem el, hogy most elhagyott, hogy most nincs itt velem, nem kezd el idegesítő dolgokról beszélni, és nem néz rám mindent megbocsátó, vidám mosollyal az arcán. Egyszerűen nem hiszem el, hogy vége, a szívem szakadna meg, ha elfogadnám. Nem, ő nem halhat meg, vissza fog jönni, ahogy eddig is mindig, s majd jót nevet azon, hogy azt hittük, meghalt. Igen, ő ilyen… volt. Bármennyire is fáj, be kell vallanom magamnak, hogy tényleg vége. Immár örökre.

Kopogtatnak az ajtón, mire felmordulok, s egy pálcamozdulattal kivágódik az ajtó. Potter gyászos képpel lép be, s rögtön védekező állásba vágja magát, amiben nagy szerepet játszik a felé lendülő pálcám.

- Mit akarsz, Potter? Megmondtam, hogy csak életveszélyes dolog miatt zavarhatsz. Talán a Nagyúr ránk talált, és az életünkre tör?

- Nem egészen…

- Akkor meg mit keresel itt?

- Valaki kopogtatott az ajtón. Gondoltam, nem zavarom meg, így megnéztem ki az. Egy fiatal lány keresi magát.

- Megkérdezted, ki ő?

- Azt állítja, uram, hogy ő a maga… lánya.

- Hogy micsoda?

Lerohanok a lépcsőn, s az előszobában tényleg ott ál egy lány. Hosszú, szőke haja és fekete szeme van. Elég érdekes párosítás.

- Ki vagy te, és mit keresel a házamban?

- Tudom, hogy furcsán fog hangzani, de a lányod vagyok,… apám. Tisztában vagyok vele, hogy anyám meghalt, így gondoltam, eljövök hozzád. Tudod, anyám megesketett, hogy hozzád fordulok elsőként, ha vele valami történik.

- Honnan tudhatnám, hogy igazat beszélsz?

- Hm, nem is tudom. Bebizonyíthatnám neked. Úgy tudom, nemrég elmondta neked, hogy is vált halhatatlanná. Nos, ezt nekem is elmesélte, így tudom, hogy Mardekár Malazárba volt szerelmes, de az elárulta őt, s megölte Hugrabugot és Griffendélt, anyám megölte őt, Hedvig pedig, a nagyanyám, átkot mondott anyámra, miszerint soha semmilyen körülmények között sem halhat meg.

- Most mégis megtörtént – húzom el a szám. – Miért nem említette soha, hogy van egy lányom?

- Egyszerű, félt tőle, hogy te is elárulod, ahogy annak idején Voldemort is.

- Én nem árultam volna el őt!

- Sohase tudhatod. Maga Voldemort is ezt hitte. Ha jól tudom, nagyanyám örök boldogtalansággal is megátkozta őt, és számára a legrosszabb dolog az árulás. Hiszel nekem, apám?

- Nem igazán. Sokmindent tudsz, de ez még mindig nem bizonyítja, hogy a lányom lennél.

- Nem győzött meg a szép, fekete szemem? – mosolyog a lány. – Hát rendben, ha neked több kell. Azt valószínűleg elhiszed, hogy az ő lánya vagyok. Minden arról tanúskodik, csak azzal van gondod, hogy neked is van gyereked. Nos, tizenöt évvel ezelőtt megismerkedtél anyámmal. Először gyanakodtál rá, egyenesen utáltad, hisz nagyobb hatalma volt, mint neked. Később jobban megismerted, s rájöttél, milyen ember is ő valójában, és szépen lassan belészerettél, bár ezt még magadnak se akartad bevallani, de ő tudott róla. Szóval egy szép napon, pontosan tizenhárom éve, három hónapja és két napja sikerült egymást elcsábítanotok, s rövid úton az ágyban kötöttetek ki. Nyolc hónapra és tizenhárom napra rá megszülettem én. Azt a közel kilenc hónapot távol töltöttétek egymástól, elvileg azért, mert mindkettőtöknek fontos dolgotok volt, de igazából anyámnak szüksége volt időre, hogy kihordjon és megszüljön engem.

- Ez még nem bizonyíték – mondom, pedig már kezdek hinni neki. Ő csupán elmosolyodik.

- Akkor folytatom. Szóval, két hónapra a születésem után ismét találkoztatok. Hevesen üdvözölted rég nem látott szerelmedet, s ismét az ágyban talált titeket a reggel. Anyám el akarta neked mondani a létezésemet, de mindig elhallgattattad egy-egy csókkal, így inkább letett róla. Később rájött, hogy nem is kell tudnod róla, hisz úgyis csak balhét csapnál. Ezek után számodra minden tökéletesen alakult, bár többet nem jöttetek össze olyan kis… na mindegy, hagyjuk. Én közben felcseperedtem, s öt éves koromban anyám mindent elmesélt. Kissé szomorú lettem, de megértettem, hogy miért nem találkozhatok veled.

- Öt évesen?

- Igen – mosolyodik el. – Mint tudod, a családunk híres az eszéről. Na már most, anyám azt mondta, én még náluk is kivételes eset vagyok, bár kétlem, hogy igazat mondott volna. De mindegy. Most már hiszel nekem, vagy folytassam a beszámolót?

- Azt hiszem, kénytelen vagyok hinni neked. De mesélj tovább, mi történt veled eddig.

- Ahogy akarod – csillan fel a szeme. – Lehet, hogy hihetetlenül fog hangzani a következő pár mondat, de esküszöm, ez a színtiszta igazság. Szóval, hét évesen már mutatkozott rajtam pár furcsa dolog. Például képes vagyok változtatni a külsőmet, bár ez nem olyan nagydolog, viszont én a koromat is képes vagyok változtatni. Ha húsz éves akarok lenni, annyi leszek, és így tovább. Tíz évesen anyám megmutatta nekem a múltját, bár egy kicsit máshogy, mint nektek. Több mindent láthattam, és én is alakíthattam a múltat, bár megesketett, hogy semmi fontosba nem avatkozok bele. Hát igen, csupán ott a gond, hogy beleszerettem valakibe, akibe nem lett volna szabad. Emlékeztek még arra, hogy Godrik anyám elé ugrott, így feláldozva magát? Nos, az a helyzet, hogy volt ott valami, amit anyám mágiája eltakart előletek. Mégpedig én. Ott álltam előtte, és Godrik értem áldozta fel az életét. Vicces, igaz? Anyám és én bármibe avatkozunk is bele, ott valaki meghal miattunk. És az is tévedés, hogy anyám ölte meg Malazárt. Ó igen, akarta, de én gyorsabb voltam nála. Gyűlöltem azért, amit tett.

- És Helga nem lett rád mérges, amiért megölted a szerelmét?

- Az az igazság, hogy valójában ő se tudta. Mindig is azt hitte, hogy ő okozta a halálát, mert az az átok találta el, amit ő is megidézett. Ott a gond, hogy én tudtam, mit akar csinálni, megfékeztem a varázslatát, és ugyanazt küldtem Malazárra.

- Nehogy azt mondd, hogy nagyobb hatalmad volt tíz évesen, mint neki akkor!

- Ugyan, apám, te is tudod, hogy a hatalom a családban minden gyermekkel tovább növekedik. Nagyjából olyan erős vagyok, mint ő most lenne. Na jó, talán kicsit gyengébb, de az akkori énjénél mindenképpen erősebb. Ő ráadásul nem is láthatott engem, a későbbi énje vigyázta a kilétemet. Valószínűleg rögtön rájött volna, ha meglát. Elég lesz ennyi? Több fontos dolog nem történt.

- Hogy találtál ide?

- Rendkívül egyszerű volt. Ne aggódj, csak nekem az, Voldemort se tudna itt megtalálni. Nos, beljebb engedsz, vagy magam állítsalak arrébb?

- Fáradj beljebb! Megkínálhatlak esetleg valamivel?

- Nem kérek semmit, köszönöm. Nyugodtan viselkedj úgy, ahogy szoktál, egyszerűen. Egyébként még el szeretnék mondani valamit. Anyám nagyon sokat mesélt rólad, de mikor megkérdeztem tőle, miért, nem nagyon akart válaszolni. Végül sikerült kiszednem belőle, megjegyzem, elég nehezen, hogy nagyon szeretett téged. Jobban, mint azt te el tudod képzelni, jobban, mint Malazárt vagy Voldemortot, és azt mondta, ha hagynád, vele élné le az életét, és széjjelkürtölné a világban, mennyire szeret téged. Ne emészd magad azon, hogy elment! Persze, megérdemli, hogy elsirasd, de ne szándd rá az egész életed. Tudom, még mély a gyász, csak azt akartam mondani, hogy az, ha magadba fordulsz, nem hozza vissza őt. Törődj magaddal, és soha ne felejtsd el őt, többet még ő se kérhetnek tőled.

- De olyan nehéz! – sóhajtom.

- Tudom, megértelek, én is elvesztettem már valakit, akit szerettem. Nehéz túltenni magunkat ezen, de muszáj, az élet megy tovább, nekünk nem szabad leállnunk. Gondolj arra, hogy bár elvesztetted a szerelmed, kaptál cserébe egy gyereket, akit már nem is kell pátyolgatnod, de akinek még ugyanúgy szüksége van rád. Tudom, ez kevés vigasz, de…

- Ne mondj ilyet! – magam se tudom, miért vágok közbe. – Tiszta szívemből örülök, hogy itt vagy. Te egy rész vagy belőle, és emlékeztetsz rá. Ugyanolyan kedvesség, ugyanolyan mosoly, ugyanolyan kioktató beszéd – mosolyodok el.

- Na igen, ez mind én vagyok. De van pár dolog, amiben rád hasonlítok. Ugyanolyan makacs és ugyanolyan kötekedő vagyok, bár ez utóbbit csak ritkábban gyakorlom.

Fürkészőn nézem őt, az ő lányát, a gyerekünket, és mintha egy óriási súly esne le a szívemről. Bár a fájdalom még megvan, bár ugyanúgy fáj a hiánya, itt van ez a lány, aki annyira hasonlít rá, és akiről immár nekem kell gondoskodnom. Az én lányom.