Meleg nyári nap van, és én itt ülök a roxforti tó partján, és a jövőn merengek. A sors választás elé állított. Két lehetőség van, és mindkettő szörnyű következményeket von maga után. Valakinek mindig szenvednie kell, és azt hiszem, ezúttal én vagyok az az illető.

   Lucius látogatása óta sok-sok év telt el. Sokáig jártam a világat, aztán letelepedtem itt, a Roxfortban. Nem számítottam se barátokra, se kedves szóra, de mindkettőt megkaptam. De mégis fáj a szívem, hisz van valaki, akivel szívesebben tölteném el az időt, mint bármelyik barátommal. De félek, őt is elvette tőlem Voldemort, ahogy eddig már oly sok embert. De most nem hagyom magam!

   Tudom, hol van, túlságosan jól tudom. Lord Voldemort csatlósa, alantas szolga csupán, és mégis ott marad. Persze, hisz hatalomra vágyik, erőre, melyet- így hiszi- csak amellett a szörnyeteg mellett kaphat meg.

   Úgy gondolom, ha vissza akarom őt kapni, akkor először magával Voldemorttal kell beszélnem. De fontos-e számomra annyira, hogy ezt megtegyem? A válasz egyértelműen: igen.

   Nem tart sokáig az út, hisz nagyon jól tudom, hol keressem. Mindig is tudtam, mégse árultam el soha Dumbledore-nak, pedig oly sokszor kérdezte, és olyan komoly volt olyankor. De nem árulhattam el, hisz az sok ember életébe került volna.

   Íme hát, ismét előtte állok. Döbbenet ül ki arcára, keze pálcája után kutat, de az egy intésemre a kezembe repül. Dühös szeket mereszt rám, de nem érdekel. Már nem.

-Nocsak, csak nem visszatértél örökös száműzetésedből?- kérdi gúnyosan, de szemében látom, félelem csillan. Tudja, ellenem nincs esélye. De sajnos azt is tudja, amíg nem tesz semmit, én se tehetek ellene.

-Nem örülök a találkozásnak, csak egy kérésem lenne. Van itt egy halálfalód, akit én szívesen elvinnék innen.

-Miért egyeznék bele ebbe?

-Cserébe olyasmit adok, aminek egyre jobban híján vagy. Erőt.

   Hosszan néz rám, gondolataiba merül, de nagyon jól tudom, mi lesz a válasza. Semmi sem olyan fontos számára, mint a hatalom és az erő.

-Ki lenne az a szolgám, akit el akarsz vinni?

-Az most nem fontos. Úgyis megtudod. Annyit elárulok, hogy nem főember, szóval nyugodtan elengedheted. Az engedélyedre is csak azért van szükségem, hogy ne kelljen a támadásodtól félnie. Nos, hogy döntesz?

   Még gondolkodik egy kicsit, de végül rábólint a kérésre. Nem is tehetne mást. Átadok egy kicsit az erőmből, ahogy annyiszor már, de ezúttal jó okom van rá.

   Nem volt nehéz megtalálni őt. Ugyanott él, ahol mindig, egy erdő mélyén, szakadt kis viskóban. Nem hiszem, hogy saját akaratából tartózkodik itt állandóan. Bújkálnia kell, hisz a jó varázslók égen-földön őt keresik. Pedig a bűnéről nem is tehet.

   Ő is meglepődik látogatásomon, de nem olyan látványosan, ahogy a Sötét Nagyúr.

-Üdvözöllek, Perselus!- köszöntöm, és lehuppanok egy karosszékbe.- Rég láttalak.

-Nem elég rég.

-A modorod a régi, drága Perselus, ahogy a házad, és az öltözéked is. Nem sokat változtál.

-Ahogy te se. Még mindig megvan az az idegesítő szokásod, hogy engedély nélkül törsz be mások lakhelyére.

   Elmosolyodok. Tényleg nem változott semmit. Még mindig fel van vágva a nyelve.

-Hát nem hiányoztam neked, Perselus? Egy percet se gondoltál rám azóta, mióta elváltak útjaink?

   Sóhajtva ül le a kanapéra. Nem néz a szemembe, de így is tudom, mit mondana. Gondolt rám, talán túl sokat is.

-Aztért jöttem, Perselus, hogy elvigyelek innen. Élhetnél jobb sorban is. Nem szolgaként, egy bűzlő viskóban, hanem úrként egy kastélyban.

-Tudod, mi a válaszom erre. Nem mehetek veled. A Nagyúr soha nem engedne el.

-Ó, ebben nagyon tévedsz, drága Perselus. Már el is engedett.

-Mit adtál érte, hogy elengedjen?

-Erőt. De ne aggódj, csekélység az adomány ahhoz képest, amit elveszek tőle. Bár mire rájön, már késő, és az ígéretét nem szegheti meg.

   Fürkészve bámul engem. Mi az, Perselus, csak nem hiányoztam?

-Miért akarsz segíteni nekem?

-Fontos vagy nekem, az ok csak ennyi. Velem jössz?

-Nem tudod, mire vállalkozol. Hiába tartok veled, attól még sötét varázsló maradok.

-Ugyan, ez engem egy cseppet sem zavar. Amíg sem engem, sem a barátaimat nem bántod, bármit elnézek neked.

   Hosszú csend. Mély, hátborzongató, fagyos csend.

-Hogy döntesz hát? Nincs sok időm, úgyhogy gyorsan válaszolj.

-Rendben, veled megyek.

   Kinyújtom felé kezem, s mikor megfogja, eltűnik előlünk a világ, s csak ketten vagyunk újra, míg meg nem érkezünk.