5.

Reggel illatos párnák között ébredtem, s éreztem, van mellettem valaki. Az illető Rénó volt. Ott ült az ágyam mellett, éppen szundított. Felkeltem és felöltöztem. A zajra a férfi is felébredt, és értetlenül pislogott az üres ágyra. Aztán észrevett engem.

-Felébredtél?- kérdezte megkönnyebbülten.

-Igen. Miért?

-Egy egész hétig aludtál- felelte.- Lázad volt, és állandóan forgolódtál. Megtettem mindent, de úgy látszik, az én erőm nem sokat ér.

Csodálkozva néztem rá.

-De hát én soha életemben nem voltam lázas.

-Márpedig most vége ennek a szériának. Biztos legyengültél a sok átváltozástól. Túl sokat akartál. Hiába vagy nagy hatalmú, a tested nem bírja az erőfeszítést.

-Végig itt voltál mellettem?- kérdeztem döbbenten.

-Igen.

-De hát miért?

-Ha láttad volna magad, nem kérdeznéd most ezt.

-Én… köszönöm.

-Nincs mit köszönnöd. Szívesen tettem.

-És most mit akarsz tenni?- kérdeztem szomorúan.

-Hogy érted?

-Nem hiszem, hogy itt tartanál magad mellett, hisz már kipihentem magam. Egyedül pedig nem tudok kimenni, mert félő, elpusztítom a házad. Szóval mit akarsz tenni?

-Nem gondoltam, hogy elmész.

-Nem maradhatok itt örökké.

-Miért ne? Szívesen látlak.

-Nem! Vissza kell mennem az otthonomba. Így is túl sok időt töltöttem itt. Most pedig… dönts. Elkísérsz, vagy nem?

-Elkísérlek- mondta letörten.

-Remek. Akkor indulhatunk is.

Kint hideg volt, és esett az eső. A felhők sötétbe borították a tájat, mely így még hátborzongatóbb lett. Amint becsukódott az ajtó, megint elfogott a gonosz érzése, és csak Rénónak köszönhető, hogy nem változtam át, és döntöttem romba a házat. Így is át kellett karolnia, és állandóan hajtogatnia, hogy nincs itt semmiféle gonosz, nyugodjak meg. Aztán eltűnt a szemem elől a táj, és pörögni kezdett a világ.

Egy erdő közepén álltunk meg. Ismerős volt a hely, s néhány másodperc múltán rájöttem arra is, honnan. Ez volt a hely, ahol letelepedtem. Ránéztem a férfire mögöttem, aki tátott szájjal bámulta a helyet. Elmosolyodtam rajta, és a vízesés felé fordultam. Látványa eltöltött új energiákkal. Éreztem, hogy varázserőm kezdi átvenni a hatalmat, és nem nagyon ellenkeztem neki. Égető érzés lett a fejemben, s szúró fájdalom nyilallt a szemembe. Néhány perc múlva a fájdalom elmúlt, és átváltozva álltam ott.

-Üdvözöllek otthonomban- szóltam hátra a férfinek, és elindultam a vízesés felé. Nem tehetett mást, követett.- Ez a hely ősi varázserejű pont, ahol a régi boszorkányurak uralkodtak. Azóta elhagyatottan állt itt az érkezésemig. Most már az otthonom.

Azzal odaléptem a vízhez, mire az megszűnt folyni, így feltárult a vízesés mögötti barlang.

-Lépj beljebb!

Bent két ágy és rengeteg könyvespolc volt. Rénó érdeklődve nézelődött, egyenként vizsgálta a könyveket.

-Én azt hittem, apád kastélya az otthonod.

-Nem- nevettem fel.- Nem tudnám otthonomnak nevezni azt a helyet, ahol anyám gyilkosa lakik.

-Miért van két ágy?- kérdezte, miközben az egyiket nézte.

-Úgy döntöttem, maradhatsz pár napot. Most nem tudnál visszajutni a házadba.

-Hogyhogy?- nézett fel.

-Úgy, hogy a vihar, amit otthagytunk, ledöntötte.

-Ezért akartál eljönni onnan?

-Ez az egyik ok.

-De hát miért nem szóltál? Megvédhettem volna az otthonom.

-Nem képzeled, hogy szembeszállhattál volna a természettel. Arra még én se vagyok képes. Hidd el, ha így lenne, nem hagytam volna ezt. Sajnálom a házadat, de a varázslat, ami védte, nem volt jó ötlet. A természet megérezte a gonoszt, és elpusztította. Ennyi az egész.

-Meddig kell itt maradnom?- kérdezte szomorúan.

Éreztem, hogy elszáll belőlem az erő. Újra fájdalmak gyötörtek, s mire abbamaradtak, már nem tudtam állni. A földre rogytam volna, ha a férfi nem kap el, és fektet le az ágyra. Fáradtan pillantottam rá. Most vettem csak észre, hogy is néz ki. Rövid, fekete haj, szürke szemek, sovány arc, rajta a szeretetteljes aggodalom és valami megmagyarázhatatlan erő, mely a pillantásából áradt. Megsimogatta arcom, mire egy kicsit jobban lettem, és fel tudtam ülni.

-A kérdésedre válaszolva- szólaltam meg gyengéden mosolyogva.- Addig maradsz, ameddig szeretnél.

-Most nem mehetek sehova. Nem addig maradok, ameddig szeretnék, hanem ameddig szükséges. De mennyi ez az idő?

-Azt kérded, mikor mehetsz vissza a házadhoz? Azt kell mondanom, hogy nem lenne túl jó ötlet visszatérned oda. Soha többé. De ha mindenképp meg akarod nézni, felőlem akár most is. Bár azt tanácsolnám, várjunk vele reggelig. Akkor majd megoldom, hogyan juss el nélkülem oda és vissza.

-Hogyhogy nélküled?- kérdezte őszinte csodálkozással az arcán.

-Nekem még dolgom van. Amíg te haza mész, addig én meglátogatom apámat.

-Minek?

-Van pár dolog, amit meg kell vele beszélnem. Ne aggódj!- mondtam mosolyogva félelmét látva.- Nem tud bántani engem. Soha nem tudott.

Ezt hallva nem szólt semmit, de láttam az arcán, hogy legszívesebben nem engedne oda. Meghatott a félelme, de bosszantott is. Én se szóltam semmit, inkább mindketten lefeküdtünk.

Reggel arra ébredtem, hogy fölém hajol valaki. Kinyitottam a szemem, és megpillantottam a férfit magam fölött. Mikor meglátta, hogy ébren vagyok, távolabb húzódott. Nem értettem őt. Miért hajolt olyan közel hozzám?

Némán felkeltem, és a vízesés felé vettem az irányt. Útközben újra magamon éreztem a fájdalmat, ami az átváltozással járt, de ezúttal már nem volt olyan erős. Egy intésemre a víz elfelejtett esni, szabad utat engedve nekünk. Mindketten kiléptünk, mire a víz folytatta útját lefele. Kint a kelő nap fénye bevilágította a tájat. Mindenfelől hallottam az állatok hangjait, a lágy szellő ringatását éreztem a bőrömön, és végre megnyugodtam. Hetek óta először. Rápillantottam Rénóra. Elbűvölve nézelődött. Füttyentettem egyet. Erre az erdőből elővágtatott egy állat. Hófehér szőrén megcsillant a fény, aranysárga szemei a bűvöletbe tudták kergetni az embereket. És volt még valami. Hosszú szarva, mely a homloka közepéből tört elő, hegyes volt, és úgy nézett ki, mintha valaki megcsavarta volna. Egy unikornis érkezett a hívásomra.

Odalépett mellém, és én tisztelettel megsimogattam szépséges fejét, melyet oly büszkén tartott. Elmondtam neki, mit kérek tőle, s ő meghajtotta fejét. El se tudtam képzelni, hogy ez a fenséges állat engedelmeskedni fog nekem. És nem is engedelmeskedett. Csak teljesítette, amire kértem. Odasétált a férfi mellé, aki csodálattal bámult rá. Meg se tudott mozdulni. Az állat segítségképpen letérdelt mellette. Rénó kérdőn pillantott rám. Bólintottam, mire óvatosan felült az egyszarvú hátára. Az felemelkedett, rám pillantott okos szemével, és elvágtatott.

Éreztem, hogy egyre jobban fogytán van az erőm. Tudtam, hogy nem bírnám ki, ha varázslattal jutnék el a kastélyhoz. Füttyentettem tehát még egyet, mire a levegőből lecsapott egy madár. Vagyishogy elsőre annak nézett ki. Másodszorra már megállapíthattam, hogy ez egy griff. Odasétált mellém, és behajlította lábait, hogy fel tudjak szállni a hátára. Mikor biztonságban fenn voltam, kiterjesztette hatalmas szárnyait, és felemelkedett a magasba. Mikor elindult, fájdalom nyilallt a testembe, és majdnem lezuhantam a hátáról. Szerencsére úgy mozdult, hogy visszanyerjem egyensúlyom. Hajam az arcomba szállt, és rájöttem, mitől volt a fájdalom. Visszaváltoztam.

Az állat bizalmatlanabb volt velem, de nem tehetett semmit. A parancs úgy szólt, vigyen el engem a kastélyhoz. Mikor végül leszállt, türelmetlenül rázni kezdte a hátát. Nem bízott bennem, csak az erőt birtokló másik külsőmben. Gyorsan lekászálódtam róla, és a kapuhoz tántorogtam. Elhagyott az erőm. Amint átléptem a kaput, szembetalálkoztam apámmal. Aggódva pillantott rám. Nem bírtam tovább. Elájultam.

Furcsa zajokra ébredtem. Nem akartam felkelni, marasztalt a puha ágy, de a vitatkozó hangokra kinyitottam a szemem. Két férfi állt felettem. Apám és, hihetetlen módon, Rénó. Apám ordítozott, amennyire értettem, azt kiabálta, hogy „Takarodj a házamból, te gonosz féreg!” Rénó némán állt, az unalom arckifejezése uralkodott rajta, de én éreztem a végtelen dühöt, amit érzett.

Nemsokára felfedezték, hogy ébren vagyok. Mindketten felém fordultak. Aggódónak tűntek. Furcsa helyzet volt. Nem bírták egymást, és nem viselték el, ha egy levegőt kellett szívniuk egymással, de értem mindketten megtették. Furcsa volt, de jólesett.

Rénó odalépett mellém, és leült az ágy szélére.

-Jobban vagy?- kérdezte. Hangjából érződött, hogy legszívesebben most azonnal távozna ebből a kastélyból, de az aggodalom itt tartja.

-Igen- válaszoltam fürkésző szemmel.- Csak pihennem kell még egy kicsit.

-Jól van- bólintott.- Kibírnád az utazást?

-Nem hiszem- mondtam sajnálkozva.- Úgy érzem, itt kell maradnom egy kis ideig.

-Nem biztos, hogy ez jó ötlet- szólt apámra pillantva.

-Ne hidd, Rénó- apám furcsán hangsúlyozta a nevét,- hogy nem hallom! Különben se viszed sehova a lányom! Milyen különös a sors, hogy teljesen kikészült az ereje, ami a világ varázslóinak együttes erejét is felülmúlja, épp mikor veled volt. Ha azt hiszed, ezek után vele maradhatsz, tévedsz.

Elöntött a düh. Szememben sátáni tűz lobbant. Felemeltem kezemet, mely egyre jobban felmelegedett. Rénó a szemembe pillantott, és elszörnyedt. Tudta, mi történik, nagyon is. Egy hang azt suttogta a fülembe, hogy vele ugyanez megtörtént. Akaratán kívül is testébe fogadta a gonoszt. Ez történt most velem is. Kezemből egy nagy tűzcsóva repült ki, és elindult az apám felé.

-Neeee!- kiáltotta Rénó. A hangjára felsejlett bennem a jó. Rápillantottam és rémült arca elűzte belőlem a gonoszt. A tűz kialudt, mielőtt elérhette volna Alexet, az apámat. Ránéztem a kezemre. Vörös volt, mintha megégett volna. Megértettem mindent. Immáron nem irányíthatom a testemet. A jó és a gonosz harcol érte, és vagy az egyik, vagy a másik van hatalmon. A gyerek, aki voltam, most már végleg meghalt. Ránéztem Alexre, aztán Rénóra. Mellettem soha nem lesznek biztonságban. Ha újra előtör belőlem a gonosz, már lehetek biztos, hogy sikerül ismét megállítani.

Felpattantam, és kisiettem az ajtón. Lementem a lépcsőn, és kiléptem az ajtón. Vagyis kiléptem volt, ha egy kéz nem akadályoz meg benne. Felpillantottam Rénó arcába.

-Hova mész?- kérdezte halkan.

-El.

-Miért?

-Nem akarom, hogy bármelyikkőtök megsérüljön miattam. Vagy meghaljon.

-Miből gondolod, hogy veszélyes lennél?

-Miből?- hitetlenkedve pillantottam rá.- Hisz ott voltál. Láttad.

-Igen- bólintott.- És?

-Mi és?- nem értettem már semmit. Félnie kellett volna tőlem.

-Engem is fertőzött már meg a gonosz. Mellettem viszont nem volt senki, aki visszatartott volna. Én öltem is. Gyerekeket, nőket, ártatlan embereket. Nem tudtam abbahagyni. Egészen a bálig. Amint beléptem az ajtón, kitisztult a fejem. Újra önmagam voltam. A bál végéig nem is emlékeztem rá, mennyi bűnöm van. Amikor kiléptem a kastélyból, akkor tudatosult bennem. A bűntudat pedig teljesen elsöpörte a gonoszt. El kellett volna mondanom. Tényleg az voltam, aminek az apád nevezett. Hazudtam neked. Sajnálom.

Nem tudtam megszólalni. Ott állt előttem lehajtott fejjel, és én csak néztem őt. Nem tudtam őt gyűlölni. Sajnáltam. És még valamit éreztem, de nem tudtam rájönni, mit. Megfogtam az állát, és felemeltem a fejét.

-Nem kell emiatt szégyenkezned- mondtam.- A gonosz azért tört rád, mert meghalt a lányod, ráadásul a legjobb barátod keze által. Nem tehettél semmit. Még az én erőm is kevés ahhoz, hogy megállítsam.

-Ha így vélekedsz, akkor miért akarsz elmenni?- mosolyodott el halványan.

-Azért- hajtottam le a fejem,- mert nekem nem volt rá semmi komolyabb okom, hogy dühös legyek. Átengedtem magam a gonosznak, és ezért majdnem meghalt az apám. Mi lesz, ha legközelebb téged támadlak meg, vagy valaki mást?

-Ne aggódj! Nem adok rá okot, hogy dühös legyél rám. És csak majdnem történt meg, ne feledd!

-Igen, de csak azért, mert ott voltál. Milyen érdekes. Az, akinek te évek óta a halálát kívánod, azért menekült meg, mert te rám szóltál, hogy ne tegyem.

-Nem akartam- mondta halkan,- hogy megtedd, hogy olyanná válj, mint én voltam. A te erőddel ráadásul a gonosz hatalma százszorosára növekedett volna, és a jók nem tudtak volna ellenszegülni neki.

-Köszönöm.

-Nincs mit- mosolygott.- De ha megengedsz egy ajánlatot, szerintem menjünk innen!

-Még valamit kérdeznék.

-Csak tessék.

-Ha a házadhoz indultál, hogy kerültél végül ide?

-Az az igazság, hogy félúton rájöttem, melletted a helyem, hisz nem bízok Alexben. Nem volt nehéz rávenni az unikornist, hogy forduljon meg. Egyszerűen amikor arra gondoltam, hogy mi történhet veled itt, rögtön elindult ide.

-Szerintem csak megérezte, hogy bajban vagyok. Elhagyott az erőm, és a griff, amin utaztam, nem bízott többé bennem. Eléggé bizalmatlan állat. De azért elhozott idáig.

-Miért nem hívtál oda egy unikornist inkább?

-Nem tudom. Jobban szerettem volna repülni. És, végül is, a griff ugyanolyan, mint én. Büszke teremtés, aki bizalmatlan mindenkivel, de akit kedvel, annak feltétel nélkül engedelmeskedik.

-Akkor te nem is kedvelsz engem?- kérdezte mosolyogva.

-Tessék?

-Mert ha kedvelnél, feltétel nélkül engedelmeskednél. Márpedig ez nem látszott rajtad, mikor elleneztem, hogy ide gyere.

-Az lehet- mosolyodtam el én is,- de mégis ki mondta neked, hogy kedvellek?

-Nem tudom, következtettem.

-Ugyan miből?

-Abból, ahogy rám nézel.

-Miért, hogy nézek rád?

-Szerelmesen.

Elakadt a szavam. Már nem mosolyogtam.

-Szerelmesen?

-Igen, úgy. Vagy nem?- kérdezte mosolyogva.

-Nem.

Azzal kisétáltam a kastélyból, és füttyentettem egyet. Nem történt semmi. Rájöttem, hogy előtte át kéne változnom. Testembe fájdalom hasított, s ismét ezüstös szemmel néztem a tájat. Ismét füttyentettem egyet, mire megjelent egy madár. Nem griff, ezt rögtön megállapítottam. Tollai tűzvörösen világítottak, mintha folyamatosan égne. Leszállt elém… egy főnix.

Csodálatos állat. Lágyan megsimogattam tollait. Elkezdett énekelni, mire az összes gondolat kiszállt a fejemből. Gyönyörű volt a dal, és gyönyörű a madár.

Észre se vettem, hogy valaki szólongat. Akkor eszméltem fel, mikor egy kéz megragadott, és megpróbált elvonszolni a főnixtől. Akaratlanul is megperzseltem a kezét. Fájdalmas kiáltás hallatszott, s a főnix dala elhalt. Előttem, a földön egy férfi térdelt. Rénó. Megfeketedett kezét szorítva. Odanyúltam, megérintettem a kezét, mire az meggyógyult. De a félelmet a szemében nem tudtam eltüntetni.

-Bocsáss meg!- szóltam félrepillantva. Újból fájdalom hasított belém. Ismét a régi voltam.

-Semmi gond- mondta.- Túlélem. Hova akarsz menni?

-Haza.

-Miért?

-Nem akartam tovább itt maradni.

-Nem jellemző rád, hogy itt hagynál engem az ellenségem kastélyában, mikor nincs hova mennem.

-Sajnálom, de most egyedül akarok lenni.

-Ha ez amiatt van, amit az előbb mondtam, sajnálom, de csak viccelődtem.

-Egy gond van- megérintettem a főnixet, gondolatban utasítva a távozásra.- Hogy igazad volt.

Azzal eltűnt a táj, elkezdett pörögni a világ, s nemsokára megérkeztem a vízeséshez. Bementem a barlangba, lefeküdtem az ágyra, s hagytam, hogy a főnix dala kiűzze fejemből a gondolatokat. Lényegében sikerült neki. De megmaradt egy, mindent elsöprő emlék. Ahogy Rénó ott térdel előttem, megrökönyödve néz, s szemében érdekes tűz csillan. Aztán a kavargó kép, ahogy ott hagyom magában a férfit, akit életemben először képes vagyok szeretni.