Magamban, lassan, gondolkodva járom

az elhagyott, a puszta, néma tájat,

s szemem vigyáz, hogy arra most ne járjak,

hol a homokban emberé a lábnyom.

Menekvésem csak ez, rejtőzni vágyom

az emberek elől, kik rámtalálnak,

mert arcom őrzi visszfényét a lángnak,

mely bennem ég, s jókedvem tűnni látom.

S már azt hiszem, csak a hegyek s a völgyek,

folyók és erdők érthetik meg éltem,

mert máshol mélyen rejtve van keserve.

De bármilyen vad s zord utakra törjek,

el nem hagy Ámor, ő kíséri léptem

vitázva, kérdezgetve és felelve.