1.

Új élet

Régen történt. Nagyon régen. Akkor, mikor még csak 15 éves voltam. Viszonylag normális életet éltem, bár sok mindenben kitűntem a többiek közül.

Középmagas, hosszú, fekete hajú, kék szemű lány voltam. Apám születésemkor meghalt, testvérem pedig nem volt, így kettesben éltünk anyámmal.

Egyik reggel nehezen ébredtem, pedig én mindig gyorsan kelek. Akkor mégis marasztalt az ágy. Végül sikerült kikecmeregnem, és fáradtan a konyhába kullogtam. Anyám már várt a reggelivel. Nem tudtam megmagyarázni miért, de úgy éreztem, mintha félne. Olykor aggódva pillantott rám, s engem idegesített ez a pillantás. Nem bírtam enni, így csak csendben üldögéltünk. Végül anyám halkan, remegő hangon megszólalt:

-Tünde! Kijönnél velem?

Nem értettem, miért, de tettem, amit kért. Kint egy férfi állt. Fekete haját cibálta a szél, de jégkék szemével rendületlenül felénk nézett.

-Eljöttem érte- szólt csengő hangon.- Ideje, hogy elválj tőle.

-Kérlek, ne tedd!- könyörgött anyám.- Eddig nem mutatott semmilyen képességet. Akkor pedig nincs szükséged rá. Kérlek! Hagyd meg őt nekem!

-Ostoba nő!- szólt halkan a férfi.- Ezzel most csak azt érted el, hogy ő is meghal, veled együtt.

Azzal intett egyet a kezével, mire anyám felrepült mellőlem, és tíz méterrel messzebb nyekkenve esett le. Törés hangja hallatszott. Eltörte a nyakát. Meghalt. A férfi most felém fordult, kezében egy hatalmas tűzgolyót tartott, és eldobta felém. A tűz sisteregve ért el engem, és vett körül. A lángok belemartak a bőrömbe, de csodálatos módon nem fájt. Egyszerűen nem tudtam gondolkodni. Szemembe hihetetlen fájdalom villant, s a lángok lehullottak rólam. A fájdalom újra feltűnt, aztán sötétség borult rám, s eszméletlenül a földre zuhantam.

*

Fáradtam nyitottam ki a szemem. Visszavágytam az öntudatlanságra, ami addig körülvett. Mégis kinyitottam a szemem, és körülnéztem. Egy szekéren utaztam megkötözve. A kötél szoros volt, de nem túl kényelmetlen. Rémülten vettem viszont észre, hogy bőröm teljesen meg van égve. Másik döbbenetes észrevételem az volt, hogy egyedül vagyok a szekéren, még lovak sincsenek befogva elé, mégis rendületlenül halad, mintha egy láthatatlan erő hajtaná. Megpróbáltam felülni, de abban a pillanatban szorosabb lett rajtam a kötél. Úgy döntöttem, jobb, ha nem feszegetem, így ellazultam, és megpróbáltam újra elaludni, sikertelenül. Állandóan anyám halála pörgött le szemeim előtt.

Egyszer csak megállt a szekér, s a kötelek eltűntek rólam. Rögtön felültem, és körbepillantottam. Mikor megláttam, hova érkeztünk, elakadt a lélegzetem. Egy hatalmas kastély állt előttem. Lehetett vagy ezer tornya, de legalább ötszáz. Mikor kellőképpen kicsodálkoztam magam, a bejárat felé tekintettem, ahol egy férfi állt. Arcát először nem láttam, de mikor előrébb lépett, megismertem. Anyám gyilkosa köszöntésre nyitotta száját. Érdekes módon se félelmet, se dühöt nem éreztem. Egyszerűen kíváncsi voltam.

-Üdvözöllek!- mondta a jól ismert csengő hangján.- Ez a kastély lesz mostantól az otthonod.

Újra felnéztem a hatalmas építményre, majd újra a férfire.

-Gyere be!- szólalt meg újra.- Körbevezetlek.

Leszálltam a szekérről, és követtem az idegent. Innentől kezdődött életem a kastélyban.