2.

     Két napba telt, mire megmutatott mindent, pedig- elmondása szerint- csak azokat a helyeket mutatta meg, amik fontosak voltak. Legelőször a szobámba vezetett. Mikor beléptünk, nem mertem hinni a szememnek. A szoba akkora volt, mint egy nagyobbacska lakás. Hatalmas, puha ágy feküdt a közepén, rengeteg szekrény állt körülötte, és egy mosdót is észrevettem, ami előtt egy asztal állt, mindenféle szépítkezési eszközzel. Az egyik szekrény mellett egy ajtó nyílt, ami egy másik helységbe vezetett. Alex- így mutatkozott be- elmondta, hogy ez az ő szobája, és ha bármikor szükségem lenne valamire, nyugodtan átmehetek. Nos, ha az én szobám nagynak tűnt, ez egyenesen hatalmas volt. Nagyjából háromszor akkora, mint az enyém. Az ágy sokkal nagyobb és kényelmesebb volt, több szekrényt láttam, és rengeteg polc volt, tele könyvekkel. Mindig is imádtam olvasni, így elbűvölve néztem őket, hisz annyit tett oda, amennyi egy könyvtárban is alig fért volna el. Mikor Alex meglátta, mennyire érdekelnek a könyvek, elmosolyodott.

-Megkérnélek, hogy ezeket a könyveket ne használd- mondta.- Nincs bennük semmi olyan, ami nem lenne neked való, de némelyiket erős mágia védi, és nem szeretném, ha megsérülnél. Van egy külön könyvtárszoba. Ott bármikor olvasgathatsz. Gyere, megmutatom, hol van.

    El se tudtam képzelni, hogy lehet annál több könyv, ami a férfi szobájában volt. Tévedtem. De még milyen nagyot. A könyvtárszoba sokkal nagyobb volt, mint Alex szobája. És tele könyvekkel. A szoba olyan nagy volt, hogy nem is láttam a végét. A férfi körbevezetett itt is, és bármilyen hihetetlen, negyed órába telt, mire eljutottunk a szoba másik felébe. Tényleg hatalmas. Középen egy asztal állt, körülötte karosszékek.

   Nem akartam elhagyni ezt a helyet, de muszáj volt, hisz maradt így is rengeteg szoba, amit meg kellett néznem. Az egyik toronyba is fellátogattunk, és mikor kinéztem az ablakon, elszédültem. Pedig én bírom a magasságot, de ez még nekem is sok volt. Fentről el lehetett látni a messzi hegyekig is, ami becslésem szerint több száz kilométer. Lenézni már nem is mertem. Még megnéztünk pár helységet, aztán visszatértünk szobánkba. Alex követett engem az enyémbe, és leült az egyik székre. Én az ágyra huppantam, és rendületlenül néztem őt. Itt az alkalom, hogy kimondjam a kérdést, ami egész nap foglakoztatott.

-Miért?- nyögtem ki.

-Mit miért?- kérdezte kedvesen.

-Miért ölted meg anyámat?- hangom szomorú volt, nem vádló.

-Ez hosszú történet. És most nem akarok belekezdeni. Egy kérdésem lenne, és utána magadra hagylak holnapig. Milyen nevet kaptál anyádtól?

-Tessék?

-Mi a neved?- kérdezte mosolyogva.

-Tünde.

-Anyádra vall. Nem boszorkánynevet adott neked. Rendben. Lássuk csak. Mostantól Tanja leszel. Megfelel?

-Igen...de...nem értek semmit. Mi...?

-Majd elmondok mindent. De nem most. Pihenj le! Holnap átjövök érted.

   Azzal felállt, és átment a szobájába. Sokáig csak néztem utána, aztán úgy döntöttem, megfogadom a tanácsát. Az egyik szekrényben találtam pizsamát, felvettem, és befeküdtem az ágyba. Bármilyen furcsa napom volt, életem egyik legszebb álmába zuhantam.

                                                                               *

   Reggel arra ébredtem, hogy valaki simogatja az arcom. Kinyitottam a szemem, és Alexet láttam meg, aki amint meglátta, hogy ébren vagyok, félrehúzódott.

-Ideje folytatni az idegenvezetést- mondta.

-Előbb beszélgessünk!- kértem csendesen.

-Rendben. Miről akarsz beszélni?

-Amiről tegnap is- feleltem.

-Rendben. Akkor elmesélek mindent. De előbb még egy kérdés. Anyád nem mesélt rólam semmit?

-Nem.

-És apádról mit mondott?

-Azt, hogy meghalt.

-Kegyes hazugság- grimaszolt.- Apád nem halt meg. Nagyon is él.

-És hol van?- hirtelen izgatott lettem. Hát nem vesztettem el mindenkit a családomból.

-Előtted- mosolyodott el.- Én vagyok az.

   Döbbenten meredtem rá. Ő lenne az apám? Igaz, hasonlítunk egy kicsit, de ez akkor is hihetetlen.

-Régen nagyon szerettem anyádat, és ő is engem. Mikor terhes lett veled, megtudta, hogy varázsló vagyok. Nem tudta elviselni, hogy én legyek a gyereke apja, de téged akkor se akart bántani. Megkért rá, hogy menjek el, és hagyjalak békén. Megtettem, amit kért, de mielőtt távoztam volna, mondtam neki még valamit. Megmondtam neki, hogy amint elég érett leszel, eljövök érted, és magammal viszlek. És ha anyád ellenkezik, megölöm. Nagyon dühös voltam rá. Csak azért kirekesztett az életéből, és a te életedből, mert más vagyok, mint a többi ember. Pedig nagyon jól tudta, hogy valószínűleg te is ilyen leszel. Mikor azt mondta, hogy nem adtad a képesség jelét, megijedtem. Nem akartam örökös nélkül maradni. Ezért akartalak téged is megölni. De a tűzgolyó, amit rád küldtem, csak kisebb égési sebeket okozott, amik mostanra már el is múltak. Egy pillanatra átváltoztál. Nem tudom, hogyan és miért, de megváltozott a külsőd. A hajad hófehér lett, a szemed ezüstössé vált, a ruhád pedig aranyszínűvé színesedett. És a tűz eltűnt rólad. Abban a pillanatban visszaváltoztál, és elájultál. Én viszont megtudtam, hogy igenis van képességed. Igenis boszorkány vagy, akármit is mondott anyád. Azért hoztalak magammal, hogy tanítsalak, és nagyhatalmú boszorkányt neveljek belőled.

   Elhallgatott, és fürkészőn pillantott rám. Átgondoltam az egészet. Nem hittem, hogy hazudik. De mégis olyan abszurd volt ez az egész. Boszorkányok, varázslók. Mindig is szerettem volna, ha léteznének, de soha nem hittem bennük. És most kiderül, hogy mégis vannak, méghozzá én is az vagyok. Hihetetlen. Végül inkább eltereltem a gondolataimat erről.

-Éhes vagyok - mondtam halkan.- Nem reggelizhetnénk?

-Azt hiszem, nem- mondta mosolyogva az apám.- Mivel már dél is elmúlt, ezt inkább ebédnek hívnám. Gyere! Menjünk le a konyhába!