3. fejezet- A horcrux
tanja 2006.06.16. 12:57
Forró nyári nap van, de a hegyek tetején ebből csupán a kellemesen langyos levegőt érezni. Ketten sétálunk lefelé, immár elég fáradtan, hisz hosszú kilométerek állnak mögöttünk. Perselus elég morcos, nagyon jól tudja, hogy ott, ahova megyünk, nem látják szívesen. Az igazat megvallva ő se térne vissza oda, ha nem lenne szükséges.
Az erdőben, ahol vagyunk, olyan sűrűn nőnek a fák, hogy éjszakai sötétség borul ránk. Perselus el is botlik néha egy-egy kiálló gyökérben. Most jövök rá, milyen önuralma is van, hiszen eddig egy szót se szólt a helyzet ellen. De amint elesik, ez a helyzet megváltozik. Úgy döntök, ideje egy kis fényt varázsolni, mert ez már tényleg tűrhetetlen.
-Jól vagy, Perselus?-kérdezem lehajolva mellé.
-Persze- válaszolja gúnyosan.- Most legalább már látok, és ez is valami.
-Sajnálom, Perselus, de nagyon jól tudod, hogy nem akarok nagyon varázsolni, mert érzékelhetik. Mostanában elég jó a védekezési rendszerük.
-Na igen, de te le tudnád árnyékolni az erődet.
-Ugyan már, az sok energiába kerülne, és az nem lenne jó, ha elhasználnám az összes erőmet.
-Mikor érünk oda?
-Amint felállsz, és továbbmegyünk, elmondom- válaszolom mosolyogva.
Ez hatott. Gyorsan összeszedte magát, és folytattuk utunkat. Nemsokára eloltottam a fényt, mivel megritkul annyira a növényzet, hogy láthassunk a bejövő fényben.
-Nos, mikor is érünk oda?
-Pár perc, és megérkezünk az első védelmi vonalhoz. Hat van belőlük, és fél kilométer van köztük. Szóval már nem vagyunk messze.
-Gondolod, hogy beengednek engem? Egy gyilkost?
-Amíg veled vagyok, bárhova beengednek. Ellenkezni fognak, ez biztos, de hihetetlen meggyőzőerőm van.
-Nem, neked hihetetlen varázserőd van, és ez ebben az esetben még jobb is.
Nem szólok semmit, csak sétálok tovább. Tényleg csak pár perc kell hozzá, hogy elérjük a védvonalat.
-Nos, ideje tudtukra hozni, hogy jövök.
Felemelem a kezem, és elmotyogok egy varázsigét. A levegő élesen megvillan, majd eltűnik a fény, s vele együtt a védvonal is. Bántatlanul mehetünk tovább. Ez történik a következő öt vonalnál is. Most már itt vagyunk, megérkeztünk, méghozzá fogadóbizottság nélkül. Hát elfelejtettek volna? Nem valószínű.
Egy ember lép ki a Roxfort kapuján, és közeledik felénk kivont pálcával. Nemsokára azt is megtudjuk, ki az.
-Üdvözöllek, Harry!- köszönök kedvesen.- Remélem, emlékszel még rám!
-Túlságosan is- válaszolja, majd Perselusra mutat.- Mit keres itt ez az álnok kígyó? Fogolynak hoztad ide?
-Ugyan Harry, nagyon jól tudod, hogy soha nem hozok foglyokat. Én nem harcolok olyan elszántsággal, mint te. Ő nem a foglyom, hanem a védencem.
-Véded őt?- kérdezi a fiú dühtől remegő hangon.- Véded Dumbledore gyilkosát? Elárulsz minket?
-Harry Potter!- a levegő szinte szikrázik körülöttünk.- Azt mered állítani rólam, hogy segítenék egy menthetetlenül gonosz embernek? Ilyen embernek ismertél meg?
-Nem...
-Mert ha ilyennek képzelnél, eléggé letörnél vele...
-Nem azt...
-Perselus a védelmemet élvezi, mert megérdemli az esélyt. És hiába voltál ott Dumbledore halálánál, nem tudsz mindent. Én is ott voltam. Ne ítélj elhamarkodottan, Harry. Az igazságtalan büntetést senki nem érdemli meg.
-Sajnálom, nem akartalak megsérteni. Addig elfogadom Pitont, amíg nem tesz semmi rosszat, de ha ez megtörténik, azonnal megölöm, akármit mondasz.
-Ahogy gondolod. De nem engedem, hogy bárkinek baja essék. ezen kívül feltétel nélkül megbízok Perselus Pitonban.
-Miért jöttél ide?
-Veled szerettem volna beszélni.
-Honnan tudtad, hogy itt találsz?
-Hisz jól ismersz, én mindent tudok.
-Majdnem mindent.
-Lehet, hogy igazad van. De térjünk a lényegre! Azért jöttem, mert kérni szeretnék valamit.
-Miről van szó?
-Tudok egy horcrux helyéről. Az a gond, hogy különös helyen van, és én ezzel nem tudok mit kezdeni.
-Milyen helyről beszélsz?- csillan fel Harry szeme.
-Egy emberről, pontosabban egy lányról.
-Mitől olyan különleges, hogy Voldemort őt választotta.
-Ő a lánya. Mellesleg, mint azt te is tudod, minden alapítótól szerzett valamit. A lány nemcsak Voldemort lánya, de Hollóháti Hedvig leszármazottja is.
-Én úgy tudtam, te vagy az egyedüli leszármazottja.
-Így is volt, amíg meg nem született a lányom.
-Tessék?
-Kitiara, a horcrux őrzője, Voldemort és az én lányom.
Hosszú csend következik. Iszonyúan hosszú. Nemcsak Harry, de Perselus is teljesen le van döbbenve. Hát igen, régen beleszerettem Voldemortba. Akkor még más volt, teljesen más. Még nem fertőzte meg teljesen a gonoszság, és azt hittem, vissza tudom húzni arról az útról, amin akaratlanul is elindult. Talán nem is kell megemlítenem, hogy nem sikerült. Viszont mire erre rájöttem, már megszületett a lányunk, és ő elvette tőlem. Azóta nem láttam.
-És mit kérsz tőlem, mit tegyek?-kérdezi Harry remegő hangon.
-Egyetlen megoldás létezik. Meg kell ölnöd.
|