Napok teltek el már az ideérkezésünk óta. Potter és Kitiara egyre jobban érzik magukat együtt, sokat sétálnak az erdőben, látszik rajtuk, hogy szeretik egymást. Helga pedig azóta is inkább egyedül tölti az idejét. Bármennyire próbálom, nem tudom megvigasztalni, soha nem voltam a szavak embere. Sajnálom őt, hisz most már tudom, mit kellett elszenvednie. Elvesztette az életét, de soha nem szabadulhat meg a léttől.

Sokszor vagyok szem- és fültanúja Potterék nyálas beszélgetéseinek, ilyenkor igyekszek minél hamarabb eltűnni onnan. Helga kezd felépülni, már rég túltette magát a történteken, csak felzaklatta, hogy újra látnia kellett. Immár többször van velünk, és próbálja leállítani Potterékat, nem sok szerencsével. A lány tényleg magához édesgette azt az idióta fiút. De hát ez nem igazán érdekel. Csak ne múlna ezen a kis csitrin a sorsunk, már itt hagytam volna őket.

- Nocsak, Helga, nem gondoltam volna, hogy itt talállak – szól egy fagyos hang, és rájövök, ki is áll ott az ajtóban. Maga a Sötét Nagyúr.

- Talán zavarlak, Tom? Gondoltam, eltölthetnék egy kis időt a lányommal, vagy talán ellenzed ezt?

- Egyáltalán nem, csak csodálkoztam. De azt nem értem, hogyha csak a lányodat jöttél meglátogatni, mit keres itt Potter és Piton?

Helga újból felszisszen, de nem tud mit tenni, ő se gondolhatta komolyan, hogy el tudunk bújni a Nagyúr elől. Előmászok a kanapé mögül, és letérdelek a Nagyúr elé.

- Nagyuram, kérlek…

- Csend legyen, Piton! Nem vagy már halálfaló, csatlakoztál ehhez a nőhöz, nem érdemelsz kegyelmet. Most tűnj a szemem elől! Ne aggódj, rád is sor kerül, de most Helgával akarok beszélni.

Óvatosan elhátrálok a falig, s onnan figyelem tovább a történéseket. Helga vet rám egy lesújtó pillantást, amitől kihagy egy dobbanást a szívem, majd visszafordul a Nagyúrhoz.

- És mondd csak, Tom, miről akarsz velem beszélni?

- Csak kíváncsi vagyok, miért pont Pitont vitted el tőlem. Nem hittem volna, hogy gyengéd érzelmek kötnek pont hozzá!

- Neked ehhez semmi közöd, Tom!

- De, nagyon is sok közöm van hozzá. A legjobb bájitalfőzőt vitted el, és nem tudom pótolni. Persze vannak mások, de van néhány olyan ital, amit csak ő tud elkészíteni.

- Nagyon sajnálom, Tom, de nélküle kell boldogulnod, mert nem adom vissza neked, hacsak ő maga nem megy veled.

- Nem is akartam elválasztani tőled. Undorodom attól, hogy egy hozzád közeli embert tartsak magam mellett. Csak azt mondd meg, hogy mi okból vetted magadhoz őt, ennyit akarok csupán.

- Nem akarom az orrodra kötni!

- Ugyan, kedvesem, úgyis megtudom, ne húzd az időmet!

- Ahogy akarod – válaszolja morcosan Helga. – Azért hoztam magammal, amiért annak idején téged is segítettelek.

- Szóval igaz – a Nagyúr gúnyosan felnevet. – Örülj, Piton, egy halhatatlan szerelmes beléd!

- Most pedig, hogy tudod ezt, akár el is mehetsz – mondja undorodva Helga.

- Ugyan, ugyan, hát már én se tölthetek egy kis időt a lányommal? Ilyen kegyetlen lennél?

- Te csak azért akarsz vele lenni, mert benne őrzöd a lelked egy darabját, és azt félted. Te képtelen vagy szeretni, vagy kötődni valakihez.

- Ez most megbántott – mosolyodik el gúnyosan. – Ó, el is felejtettem, másért is akartam veled beszélni.

- Mi lenne az?

- Csak el akartam újságolni, hogy rátaláltam egy ősrégi átokra, amit szívesen kipróbálnék rajtad.

- Miféle átokról beszélsz?

- Csupán annyi a hatása, hogy megöli a halhatatlan lelkeket. Semmi különös.

- Nocsak, Tom, csak nem akarsz engem megölni? – mosolyodik el gúnyosan Helga. Nehezen szedem a levegőt.

- Ugyan, dehogy. Ez az átok nem megöl, hanem elveszi a lelked. Nem kerülsz át a másvilágra, egyszerűen eltűnsz.

- Lassú vagy. Ezt az átkot már réges-rég ismerem, és már tovább is fejlesztettem.

Nem bírok mozdulni se, annyira figyelek az eseményekre. Olyan nyugodtan beszélgetnek erről az átokról, mintha csak egy egyszerű bűbájról lenne szó.

- Van egy ajánlatom neked, kedvesem- szólal meg a Nagyúr. – Úgyis annyira utálod ezt az életet, én megszabadíthatlak tőled. Cserébe elengedem Pitont és Pottert, és ez alkalommal nem bántom őket.

- Nem bízom az ígéreteidben, Tom, te is tudod.

- Akár most is elmehetnek, nem érdekel, úgyis megtalálom majd őket. Te döntesz. Nem hiszem, hogy mindenkit meg tudnál védeni, egy halott mindenképpen lesz, csak az a kérdés, ki legyen az. Ha nem egyezel bele, véleményem szerint Piton lesz az a személy. Nos, Helga, át akarod élni még egyszer a szerelmed elvesztését?

- Nagyon jól tudod, Tom, hogy úgyis elvesztem őt, hála neked.

- Csak nem az átkomra célzol? – biggyeszti le ajkait a Nagyúr. – Azt hittem, már nem is emlékszel rá.

- Csak halványan – gúnyolódik Helga. – Végül is csak annyit tettél, hogy az átkod hatására mindenki elfordul tőlem, akit szeretek. Bár az első akkor is te voltál, még ha utána átkoztál is meg.

- Tényleg szerelmes voltál belém?

- Ne nevettess, Tom!

- Nos, hogy döntesz?

- Engedd el őket, és meglátom, mi lesz.

- Ugyan már, ne akarj beetetni ezzel – rám emeli a pálcáját. – Beleegyezel vagy nem?

Helga rám néz bocsánatkérő szemekkel, és tudom, hogy elvesztem.

- Bocsáss meg, Perselus! – küldi nekem gondolatban. – Még találkozunk!

- Nem, nem egyezek bele. Nem tudsz megfenyegetni.

- Ahogy akarod! – a Nagyúr felemeli pálcáját, s kimond egy átkot, mely rosszabb sorsot hoz, mint a halál. Elveszi a lelket.

Lelassul az idő, de nem tudok mozdulni sem. Az átok nagyon lassan közeledik felém, szemeim előtt lepereg az életem. Mielőtt még elérne, fényesség tör elő előttem, s megjelenik Helga. Gyorsabban mozog, mint bárki más a szobában, de már nem tud mit tenni. Azt hiszem, hogy félreáll, mikor rájön, nincs segítség, de csak felém fordul, s elsuttog pár szót.

- Sajnálom, Perselus! Vigyázz Harryre, kérlek!

Ezután eltalálja őt az átok, mire felkiált, s az idő ismét rendesen múlik. Ő viszont eltűnt, még a teste se maradt itt. Legyőzte őt, a legyőzhetetlent a Sötét Nagyúr egy ősi átokkal. Az egyetlen, amit meg tudott tenni halála előtt, hogy eltüntette innen a Nagyurat is, hogy mi biztonságban lehessünk. De ez nem tart sokáig. A következő pillanatban két test csapódik nekem, és elkezdenek ráncigálni az ajtó felé. Kitépem magam a kezükből, s csak bámulom a helyet, ahol még egy másodperce állt. Soha többé nem láthatom őt. Soha többé nem érezhetem bőrének bársonyát, nem néz rám a félelmetesen csillogó szemével, nem érinthetem többé ajkát, mert elveszett a lelke. Ó, inkább halt volna meg, legalább viszontláthattam volna, de ne így, ne miattam legyen örökre vége! De hiába minden, már megtörtént.

- Perselus, ne csináld, el kell innen tűnnötök! – kiált rám Kitiara, s a hangjára kitisztul a fejem. – Tudom, hogy fáj, de apám mindjárt visszaér, nem találhat itt titeket. Menjetek!

- Te is gyere velünk! – mondja Potter. – Megöl, ha visszajön.

- Ne aggódj, nem fog bántani! Hisz bennem van a lelke!

Megfogom Potter karját, és kifele sietek, magam után húzva a kölyköt. Szívem szerint otthagynám, de Helga kívánsága volt, hogy vigyázzak rá. Legalább ennyit megteszek érte.

Szélsebesen futunk, de érzem, ez sem elég. Mögöttünk feltűnik újra a Nagyúr, s mi még méterekre vagyunk attól a helytől, ahonnan hoppanálhatunk. Nem fog sikerülni. Cserbenhagyom Helgát. Erre a gondolatra még gyorsabb tempóra váltok, Potter alig tudja tartani a lépést. Hallom a hangot, ahogy a Nagyúr kimondja ránk az átkot, de ekkor elérjük a védvonalat, és hoppanálunk. Az átok közvetlenül mellettünk csapódik egy fába. Megúsztuk, de milyen áron?