Megdermedek. Egy férfi áll az ajtóban, egy túlságosan ismerős férfi. Utoljára tíz éve láttam. Akkoriban nagyon szerettem őt. Hihetetlenül. De az élet elválasztott tőle, és én azt hittem, nem látom többé. És most itt van, jóformán nem is változott. Csak egy kissé férfiasabb lett, intelligensebb. Nem az a gyerekes fiú többé, akit megszerettem.

-Mit keresel te itt?- kérdezem kíváncsian és hidegen egyszerre. Meglepődik a hangomon. Arckifejezéséből ítélve mindenre számított, csak erre nem.

-Én csak…-kezdi nehezen,- én csak… szerettem volna beszélni veled.

Fürkészőn pillantok rá. Vajon mi ilyen fontos, hogy tíz év után megkeressen vele?

-Gyere be!- mondom neki bizonytalanul, és hátrébb lépek, hogy beférhessen. Érdeklődve követ a nappaliba. Leülök egy székre, és a kanapéra mutatok. Ő is leül, és egy darabig némán mered rám.

-Megváltoztál- mondja komoly hangon.

-Komolyan?- kérdem gúnyosan.- Miből gondolod? Emlékszel még, milyen voltam?

-Igen. Túlságosan is.

-Te is megváltoztál- mondom megenyhülve.- Komolyabb lettél. Látszik rajtad az a tíz év.

-Sajnálom, hogy eddig nem kerestelek meg- szól halkan.- De egyszerűen nem lehetett téged megtalálni. Most is csak véletlenségből találtam rád.

-Tudom, hogy nehéz megtalálni. Ugyanis nem akarom, hogy megtaláljanak. Túl sokat zaklattak.

-Ki zaklatott?- kérdezi döbbenten.

-A régi ismerősök. Az állítólagos barátok. Nem bírtam őket tovább. De ez nem fontos. Miért jöttél?

-Csak szerettem volna mondani valamit. Annak idején, mikor még barátok voltunk…

-Barátok?- vágok közbe gúnyosan.- Szerinted barátok voltunk? Ha jól emlékszem, nem igazán volt olyan szoros kapcsolat köztünk.

-Én a barátomnak tartottalak.

-A barátok általában ismerik egymást. Figyelnek egymásra. Te észre se vetted, hogy én nem csak a barátod akartam lenni.

-Tessék?- dermed meg.- Te…?

-Igen. Szerettelek. Régen. És most, kérlek, távozz!

-Várj! Ezt akartam elmondani. Én is szerettelek. És most is szeretlek.

-Nem igazán mutattad ki.

-Mert féltem.

-Féltél? Ugyan mitől? A reakciómtól? Ha kicsit is odafigyeltél volna, láthattad volna, hogy mit éreztem irántad. A többiektől? Hidd el, ők még talán jobban örültek volna, mint mi. Akkor mitől féltél?

-Nem tudom. Egyszerűen csak féltem. Sajnálom.

-Megbocsátok. De most menj el! És arra kérlek, ne gyere vissza! Felejts el, házasodj meg, nevelj gyereket, és közben ne gondolj rám! Nem érdemes.

Azzal elfordulok tőle, és kifelé indulok. Utánam jön, megfogja a kezem, és magához húz.

-Nem tudlak elfelejteni. Tíz évig nem sikerült, ezután se fog.

Azzal megcsókol. Hosszan, lágyan. Gyengéden viszonzom a csókot. Elenged, és a szemembe néz. Könnycseppek folynak végig az arcomon. Nem engedhetem, hogy megtörténjen. Szeretem őt még mindig, de az eltelt idő megtanított valamire. Jobb, ha nem engedek a csábításnak.

-Menj el, kérlek!- mondom gyengén, és elfordulok tőle.

-Miért?

Csillogó szemekkel bámulok rá. Hát maradni akar? Maradjon! De én megyek. Felsétálok a lépcsőn, hihetetlen gyorsasággal összepakolom a legfontosabb dolgokat- nincs sok belőlük- és az ajtóhoz sietek. Ő már ott áll, értetlenül, szomorúan.

-Elmész?- kérdi.

-Igen. És most ne próbálj megkeresni! Így lesz jobb neked is.

-Miért lenne jobb nekem? Hisz szeretlek.

-Te azt a lányt szereted, aki régen voltam. Azt a lányt, aki még képes volt szeretni, kedvesnek lenni. Én nem az a lány vagyok. Ő meghalt.

Kinyitom az ajtót, és már indulnék, de újra megfogja a karom.

-Nem hiszem, hogy meghalt volna. Az előbb éreztem, hogy viszonzod a csókot. Az a lány nem halt meg, egyszerűen csak eltemetted magadba. De ő elő akar jönni. Nem élhetsz érzelmek nélkül!

-Miért? Eddig is ezt tettem.

-Mert kénytelen voltál ezt tenni. De most van lehetőséged.

-Nem! Sajnálom. Én tényleg nem az vagyok, akit tudnál szeretni. Nem akarok fájdalmat okozni neked.

-Azzal okozol fájdalmat, ha elmész.

-Lehet. De a fájdalom elmúlik. Nekem elhiheted. Most elmegyek. Olyan helyre, ahol már semmiképpen nem találhatsz rám. Felejts el! Ez a legjobb, amit tehetsz.

Kisétálok az ajtón, és elindulok. Egyszer nézek vissza, és akkor is azt látom, ahogy ott áll, és sír. A bennem lévő emberség arra késztetne, hogy visszaforduljak. De nem teszem. Soha többé.