Egy pillanat. Ennyi volt csupán. Egy rövidke pillanat az életből. Mégis ez életem egyik legszebb emléke. Ahogy fölém hajol, lágyan átölelve, ahogy ajkai számhoz érnek. Nem! Elég! Nem szabad többet rá gondolnom. Szakítottam a múlttal, és vele is. De ezt a tettemet megbántam. Nem akartam elmenni tőle, de nem bírtam tovább a helyet, ahol voltunk. És ő nem akart elmenni. Győzködött, hogy maradjak vele. Boldogok lehettünk volna. De én nem bírom, ha be vagyok zárva, ott pedig ez volt. Pedig én szerettem őt. Nagyon is. De hát ilyen az élet. Ezt választottam magamnak, hát elviselem a következményeit. De nagyon hiányzik! Döntök. Visszamegyek hozzá. Újra látni akarom őt, érezni, hogy mellettem van, hogy átölel. Érezni akarom, hogy még mindig szeret. Visszaindulok a házához. Kétségek gyötörnek, de folytatom az utat. A ház előtt megpillantom őt. Egy másik lánnyal. Megcsókolja, lágyan átölelve, ahogy engem régen. Sírás kerülget. Erős maradok, de a lelkem üres lesz. Nincs hát már miért élnem. Elengedik egymást, és ő arrafelé pillant, ahol én vagyok. Meglát. Elkerekedik a szeme, és felém siet. Elkésik. Mire odaér, már csak hűlt helyem találja. Elmegyek. Nem állok meg soha. Minden tagomban fájdalom ég, de nem állok meg. Nincs miért. Kívánom neki, hogy legyen boldog, legyen olyan, amilyen én soha nem lehettem. Csak arra az egy pillanatra. Az idő végtelenében csak egy pillanat az élet. De ez a pillanat is fontosabb az életemnél.