Otthagytam a többieket, hadd gondolkozzanak. Igazából nem akartam nekik megmutatni életemnek ezt a felét, de végül rájöttem, hogy tudniuk kell, mit miért teszek. Ráadásul felzaklattak az emlékek. Régen történt, de még mindig fájdalommal tölt el, ha rá gondolok. Nem is kellett volna az átok, így is átkozott voltam. Miattam halt meg négy ember, és azóta oly sok másik. De az más, akkor még öltem is, méghozzá azt, akit a világon a legjobban szerettem. És anyám tett róla, hogy soha többé ne lehessek boldog.

Évszázadok teltek el, de nem tudtam felépülni, mikor is jött egy férfi, akibe beleszerettem. Hajlamos volt a gonoszra, de talán ez vonzott benne a leginkább. Ő is viszontszeretett, legalábbis akkor azt hittem. Sokat voltunk együtt, s terhes lettem tőle. Mikor megszületett a lányunk, kiderült, milyen ember is ő. A velejéig gonosz, olyannyira, hogy képes ártatlan embereket csupán szórakozásból ölni, márpedig annak idején Malazárnak még azt se tudtam megbocsátani, hogy érdekből megölt valakit. Ő pedig csak úgy, minden ok nélkül. Végezni akartam vele, de nem voltam rá képes. Visszatartott valami, egy réges rég tett eskü, miszerint csak akkor bánthatok bárkit is, ha ő is bánt engem.

Kijön utánam Perselus, átkarol, így próbál vigasztalni. De számomra nincs vigasz. Drága Perselus, bárcsak érthetnéd, hogy egyszer te is elárulsz majd, az átok kötelezni fog rá, még ha te nem is akarod, és én onnantól kezdve nem tudlak majd szeretni. Megtanultam, hogyan élvezzem az életet, de azt még nem, hogyan viseljem el a fájdalmat, és valószínűleg soha nem is fogom.

- Helga! – szólal meg kedvesem. – Sajnálom, én nem tudtam, hogy ez történt veled.

- Nem kell bocsánatot kérned, nem tudhattad. Nem is számít igazából. Régen volt.

- Hiába volt régen, úgy látszik, te még mindig a hatása alatt vagy. Nem gondoltál rá, hogyha nem hinnéd el, hogy te vagy a hibás, leszállna rólad az átok? Szerintem csak magadat bünteted ezzel.

- Nem! Ez a büntetés túl szörnyű ahhoz, hogy én okozzam. Még ha így is lenne, tényleg én vagyok a hibás, én okoztam a halálukat azoknak, akiket a világon a legjobban szerettem.

- Nem te tehetsz róla, jól tudod. Anyád megőrült, mikor…

- Ne beszélj így róla! – hangom már szinte sikolyként hangzik. – Nem érdemli meg! Mindig is az eszéről volt híres, és ez halálakor se változott. Tudta, hogy én tettem, pedig el se mondtam neki. Annyit mondtam, hogy Helga meghalt, erre kitalálta a többit. A legjobb barátai voltak, érezte, mikor meghaltak. Én pedig elvettem tőle őket. – Könnyek csorognak végig arcomon. – Tönkretettem az életüket, mert nem bírtam, hogy engem mindenből kihagynak. Megfizettem érte, nagyon is, de soha ne merd azt állítani, hogy nem érdemeltem meg.

Mély csönd fogadja szavaimat. Nem akar szólni, nem akar megbántani tiltakozással. Kezdi felfogni, hogy igazam van. Sokat gondolkoztam már ezen az egészen, és mindig erre jutottam.

Kijönnek Harryék is, és mellénk ülnek az ápolt gyepre. Nekidőlök Perselusnak, aki még mindig átfogja vállamat, így ringatva, s egyben nyugtatva engem.

- Nem gondoltam volna, hogy ez történt – szólal meg Harry. – Sokmindent átélhettél azóta.

- Jól gondolod.

- Miért nem mondtad el eddig? – kérdezi Kitiara. – Hiszen annyiszor kérdeztem már.

- Komolyan tudni akartad ezt? Jó tudni, hogy anyád nem olyan ember, mint bárki más? Jó tudni, hogy ő is képes tönkretenni életeket, képes ölni?

- Nem erre gondoltam. Anyám, bármit is hiszel, nem te tehetsz róla. Ne tiltakozz! Hibás voltál benne, de nem csak a te hibád, mégis te kaptad a legnagyobb büntetést. Malazár is bűnös, mert megölte Helgát, Godrik is az, mert eléd ugrott ahelyett, hogy kiáltott volna, így halálra ítélve magát. Hedvig is hibás, hisz nem volt képes végighallgatni, és a lányára a legerősebb átkot küldte, ami csak létezik. Neked pedig csak az volt a bűnöd, hogy szerettél egy házas férfit, semmi több.

- Lehet, hogy igazad van, de ez már nem változtat semmin.

- Azon nem, hogy halhatatlan vagy, de legalább a lelkeden könnyít, ha nem gondolod úgy, hogy te vagy a hibás.

Nem gondolkodom többet ezen, csak elmegyek a többiek mellől, hogy egyedül lehessek. Élvezem a magányt. Olyan sokszor kellett már elviselnem, hogy a legjobb barátom lett.

Perselus utánam jön, s csendben mellém áll. Tudja, most nem ér semmit a szót, viszont a jelenléte megvigasztal, bár boldogabb nem leszek tőle.

Elindulok sétálni, s ő rögtön a nyomomba eredne, de egy intéssel megállítom. Magányra van szükségem, semmi másra. Lehangoltan mászkálok a fák között, míg végül kikötök a ház mögött. Meglepetésemre ott találom Harryt és Kitiarat. Szerencsére ők nem vesznek észre, így gyorsan visszalopózok a fák közé. De még így is hallom a hangjukat, s még látom is őket. Háttal vannak nekem.

- Mióta ismered anyám? – kérdi Kitiara.

- Elég rég óta. Sok időt töltött a Roxfortban, ha jól tudom, már akkor is ott volt, mikor én lettem elsőéves.

- Hát igen, mindig szeretett ott lenni. Azt mondja, imád járkálni az ódon falak között, hallgatni a gyerekek vidám zsibongását, a parkban sétálni és a tóban úszni.

- Nem csodálom, a Roxfort gyönyörű. Voltál már ott?

- Nem, sajnos nem.

- Egyszer majd elviszlek oda. Látnod kell a kastélyt, a Tiltott Rengeteget, a tavat. Szerintem télen a legszebb, mikor hó borít mindent, és…

- Tudom, tudom, de ez most nem számít – mosolyog Kitiara. – Nem szükséges leírnod, milyen, csak vágynék rá, márpedig nem valószínű, hogy Voldemort lányaként bármikor eljuthatnék oda.

- Ne aggódj, amilyen gyönyörű vagy, nem is fog felmerülni senkiben, hogy annak a szörnyetegnek a lánya vagy.

Kitiara csak kuncog erre, és mélyen Harry szemébe néz. Tudom, meg kéne ezt akadályoznom, mert a régi bűbáj teljesen megfertőzi a fiú tudatát, de úgy gondolom, ezzel már így is elkéstem.

Harry közelebb hajol, és megcsókolja Kitiarat. Ő mosolyogva fogadja, s szenvedélyesen visszacsókol. Ez az a pont, mikor nem bírom tovább, elmegyek a közelükből. Visszasétálok Perselushoz, és leülök a fűre. Követi a példám, mire a vállára dőlök.

- Mi a baj, Helga? – kérdi aggódva.

- Azt hiszem, lemondhatok a tervemről. A lányom most fertőzte meg Harryt a régi bűbájjal.

- Miféle bűbájjal?

- Hosszú történet.

- Időnk, mint a tenger. Van még egy varázslat, ami téged érint? Ugyanilyen tragikus?

- Nem csak engem érint, és nincs tragikus története. Tudod, mikor halhatatlan lettem, a szemem is megváltozott. Akkor még csak a színe. Később találkoztam egy nagyhatalmú mágussal, személy szerint Godrik unokájával, aki teljesen belém szeretett, de ezt az érzést nem tudtam viszonozni, túlságosan hasonlított a nagyapjára, és nekem mindig csak az az este jutott eszembe. Persze erről neki fogalma sem volt. Rám akart szórni egy bűbáj annak érdekében, hogy belé szeressek, de egy kicsit máshogy sült el a dolog. Nem részletezem, elég annyi, hogy ha bármelyik férfinek a szemébe nézek, mélyen, nem csak felületesen, akkor az illető egy életre szerelmes lesz belém, mégpedig elég hevesen. Mondanom sem kell, az ifjú varázsló a szemembe nézett, azután szegény sokat szenvedett, mert nekem mennem kellett. Mindegy, ez most nem fontos. Kitiara megkapta tőlem ezt a tulajdonságot, s ő mostanra már tudatosan használni is tudja, bár eddig még nem gyakorolta, de most Harryvel megtette. Ez annyit jelent, hogy a fiú soha többet nem lesz képes ártani neki.

- De hát miért tette?

- A válasz igen egyszerű. Ő is szerelmes.